Hogyan született és vált valóra a Serendib Projekt

Beköltözöm Sri Lankába

Beköltözöm Sri Lankába

Sámánok, varázslók és a lime

2020. április 03. - Serendib

            Szombat hajnal van. Nem csoda hát, ha kissé morcosan ébredek arra, hogy valaki az ablakom alatt éktelen károgásba kezdett. Indulatosan szaladok ki az udvarra, ahol meglátom Somát, a szomszédasszonyt, kezében áldozati tállal.

            - Hát Te? – nézek rá kérdőn, mire elmagyarázza, hogy beteg a férje, s ha a kaputa (varjú) elviszi a tálcáról az olajos kanócot, magával viszi a betegséget is. 

Kép 2016.jpg

            A buddhizmus jól megfér a kattadiák – helyi sámánok – kiterjedt gyakorlatával, akik a szellemvilággal – démonokkal, különféle istenségekkel – állnak kapcsolatban. Első lépésként minden kattadia „citromot vág”, ami a bajok sorának elvágását jelképezi. Az emberek a probléma jellegétől függően fordulnak egyikhez vagy másikhoz – ha nagy a baj, a biztonság kedvéért mindkettőhöz.

Kép 2075.jpg

            Az a kattadia is citromot vág a kert mind a négy sarkában, majd a házban is, akit saját családom hív a házhoz, venné le róla a rontást, biztosan azért nincs a csapatnak semmi szerencséje hónapok óta. Ez már a harmadik kísérlet: először templomba mentek, aztán ők maguk csinálták végig otthon a szertartásokat, amiket egy híres tudó ember ajánlott nekik, de nem segített. Most kattadiához fordultak, az többször is segített már. – Régen lakott erre egy nagyon erős kattadia, de sajnos már meghalt – sóhajt Sunil. – Ezt is jónak mondják – bizakodik.

Akkor is kattadiához fordultak, amikor Ayanthit megszállta az anyja szelleme.

– Teljesen az anyja hangján szólalt meg – emlékezik vissza Sunil. – Nem is hagyott békét nekünk addig, amíg meg nem rendeztük a kétéves dánét.

Még egyszer már nem követik el ugyanazt a hibát. Édesapja épp két éve ment el.

- Két éve már, hogy édesapám meghalt. Szombaton lesz a dáne – járjuk végig Ayanthival a környéket. Senkit sem hagyhatunk ki a meghívásból. Ott is van szombaton az egész falu; a férfiak az udvaron, mi, asszonyok és a gyerekek a szobában, a földre terített gyékényeken helyezkedünk el.

Kép 1472.jpgFiatal buddhista szerzetes érkezett, el is mondja, csak 21 éves, de mindenki feszült figyelemmel csügg a szavain, melyekből könnyedség és humor árad. Keveset értek belőlük, de látom, az asszonyok erőt merítenek belőle, mosolyognak, mintha egy bölcs öregembert hallgatnának. Később mindenki meg is jegyzi, milyen jó szerzetest sikerült meghívni, milyen jól sikerült a dáne. Jó szívvel hagyják ott a hagyomány által előirt adományokat: rizst, lisztet, cukrot, tojást – ki mit tud hozni, hogy a dánéban kiköltekezett családnak utána is legyen mit ennie. Úgyis hamarosan visszakapják, amikor hozzájuk lesz hivatalos a fél falu.

Alkalom van bőven: közösen ünneplik, amikor a gyerek óvodába megy, és először kap olyan könyveket ajándékba, amelyekben betűk is vannak; megünneplik, amikor nagylány lesz a kislány, ilyenkor új nevet kap, és a csillagok azt is megszabják, milyen színű ruhában léphet ki először az utcára nagylányként; és, persze, ők is házasodnak, sőt, olykor meg is halnak. Ezek az események mind alkalmat adnak a közösségi kapcsok megerősítésére. Egy sor ünnepen részt vesz az egész falu – az egész közösség. Ilyen például a mindenhol megrendezett Újévi Sportjátékok, ami április közepén zajlik, minthogy Sri Lankán akkor ünneplik az újévet. Erről mesélek legközelebb.

 

A dáne és a báne – avagy szociális háló Sri Lankán

A gépem este nyolckor száll le. A családom, mint rendesen, jó pár perces késéssel érkezik a reptérre, de már nem izgulok. Addig is élvezem, hogy a várva várt cigaretta mellé újra Sri Lanka levegőjét szívhatom. Éjfél körül érünk majd haza, Ratnapurára.

- Holnap reggel korán kelünk! – fordul hozzám Nishantha, a család legjobb barátja, „fogadóbizottságom” állandó tagja széles mosollyal, alig, hogy elhelyezkedünk az autóban.– Édesapám halálának tizedik évfordulójára emlékezünk, dánét adunk egy öregek otthonában. Az asszonyok már főzik az ételt. Te is jössz, ugye? A szemében huncut fények csillognak, de a meghívás visszautasíthatatlan.

Gyorsan visszazökkenek az itteni kerékvágásba. Másnap hajnalban az otthon konyháján segédkezek az asszonyoknak, majd átvonulunk a házi templomba, ami olyan kicsi, hogy be se fér mindenki, és az udvarról vesznek részt a több mint egy órás szertartásban. Az otthon elöljárója – maga is éltes korú –, az egymás megsegítésének és az idősek tiszteletének fontosságáról beszél, majd az ide vonatkozó szent versek szavalásába kezd, s a hívek vele tartanak. Már gyerekkorában mindenki hosszú részeket tanul meg kívülről a szent szövegekből, melyek minden élethelyzetben útmutatóul szolgálnak.

Prayer.jpg

A szertartás után felszolgáljuk az ételt. Ebben az otthonban csak férfiak vannak. Körülülik a konyhaasztalokat, akik nem bírnak felkelni, azoknak az ágyhoz visszük.

– Az otthon adományokból tartja fenn magát, de nem szenvedünk hiányt – büszkélkedik a vezető. – Minden héten több dánét is tartanak nálunk. A nagyjából 30 fős otthon méretei ideálisak az adakozáshoz: ennél kisebbet rendezni szegényes, nagyobbat pedig megterhelő volna.

Dane.jpg

A vendéglátás e két intézményesült formája, a dáne, ami mindig megemlékezés, és a báne, ami pusztán adományozás, olyan gyakori, hogy szinte hetente kerül sor valamelyikre. Hagyományuk előírja, hogy eltávozott családtagjaikért dánét kell tartani – szerzeteseket hívni, imát mondani, a környékbelieket vagy a rászorulókat megvendégelni – három nappal, három hónappal és két évvel a haláleset után. A további megemlékezések megtartása már a család döntésén múlik.

Halotti megemlékezés.jpg

A báne, általában némi felhajtással egybekötött ajándékozás, a jó lelkiismeret megerősítésének talán leggyakoribb (és legegyszerűbb) módja. A közutakon is majdnem mindig belefutunk valamilyen adakozásba, ha mást nem, teát, banánt, kekszet kínálnak az arra járóknak.

A jótékonykodás a közösségi felelősségvállalás része, ami kicsiben és nagyban egyaránt áthatja társadalmukat. Bármilyen kevés pénz legyen is otthon, Ayanthi mindig előszed valahonnan egy eldugott húszrúpiást, amint a napi adománygyűjtő bekopogtat. Hol egy beteg gyereknek, hol egy szerencsétlen rokonnak, az emberek gyakorta fordulnak a közösségi segítséghez – és sohasem hiába.

Báne.jpg

Ilyenkor, április közepén, a szingaléz újév közeledtével minden magára valamit is adó drágakő-kereskedő adománynapot tart. A környék lakói, főleg, persze a gyerekek, sorra is járják mindent: van ahol fagylaltot, van ahol ebédet, sőt, az egyik kereskedőtől ezer rúpiát kapnak. A mi három fiunk két közeli baráttal kiegészülve egyforma inget vesz az adományból – hogy a gesztus mindkét vége az összetartozást képviselje.

The Team.jpg

Apjuk, Sunil is felkerekedik, neki is gondoskodnia kell a csapatáról, s a jó szerencse már rég nem mosolygott rájuk; elmegy hát az egyik gazdag patrónusukhoz. Meg is köszöni a felajánlott ötezer rúpiát, de udvariasan folytatja: öt tagú a csapat, uram, s már rég nem találtunk zafírt. Most, újévkor, mindenkinek nagyon kell a pénz… – a patrónus tehát zsebébe nyúl, és minden csapattagnak még ugyanannyit ad – nem kell már attól félni, hogy éhesen kezdik az újesztendőt.

Ez a kölcsönös felelősség is a több ezer éves bányászhagyomány része. Valószínűleg az ókorban sem volt minden nap szerencséje a drágakőbányászoknak. Hogyan is maradhatott volna fenn majd háromezer éven át, ha a nehéz időkben nem tartják meg egymást?

Az elmúlt tíz évben azonban megjelentek a bankhitelek és internet előfizetések, melyek már nem a kölcsönös felelősségvállalás és tolerancia talaján állnak. Az értékek – s velük együtt az élet – változóban vannak. A dáne és a báne azonban még tartja magát, s az emberek törődnek közösségükkel és óvják összetartó erejét.

A globalizáció mindamellett új lehetőségeket és kapcsolatokat is hozott, mint a mi találkozásunk, ami további új kezdeteket szülhet. Ahogy a Serendib Drágakő Ékszerek integrálnak modernt és ősit, a Délt és az Északot, úgy a projekt is – mint egy mindenki számára nyertes helyzetet teremtő, személyes megoldás.

 

A szívünkbe nem látsz bele!

Megvettük a lótuszvirágokat, az olajat, a kanócokat, a füstölőket. Mezítláb indulunk Saman Devio, tartományunk oltalmazó istenségének fő templomába. Természetesen buddhista templomról van szó, szenteltek is a Buddhának egy egész külön szentélyt, a központi csarnok azonban Saman Devioé, s a templomot is utána nevezik Saman Devalinak. A nagy vallásoknak mindenütt megvannak a helyi sajátosságai.

 Saman Devali.jpg

            Megmossuk a virágokat, letörjük a lótuszok szárát, hogy az oltárra már csak a virág kerüljön, és ünnepélyes csendben elsőként Buddhához járulunk. Az apró szentélyben beállunk szépen a sorba, hogy mi is elhelyezhessük az oltáron virágainkat, gondosan, szinte egyesével, ahogy mindenki tökéletes virágkompozícióra törekszik. A sok kis alkotás egyetlen hatalmas virágfolyammá áll össze, melynek fehér alapjából sárgák, lilák, rózsaszínek emelkednek ki. 

virágok.jpg

            Az udvaron Sunil új olajat önt az állványokon sorakozó agyagcsészékbe, a gyerekek pedig a markukban szorongatott kanócokból tesznek bele egyet-egyet. Ayanthinak igazítani kell őket, de nem szól rájuk, hadd tanuljanak. A mécseseket is maguk gyújthatják meg, s a füstülőket is beleszúrhatják a hatalmas, homokkal töltött betonhombárok valamelyikébe.

            A buddhizmusnak a szigeten elterjedt theraváda ága valóban a legrégibb, páli nyelvű tanításokon alapul, s nagy hangsúlyt helyez a szertartásokra – amit én némi kritikai éllel egy gyenge pillanatomban szóvá is tettem.

            - Nem látsz bele a szívünkbe! Nem tudod, mit érzünk!– tiltakozott Nishantha, a család legjobb barátja.

            - Az igaz – szégyelltem el magam, hogy már megint felszínesen ítéltem, és sokezredjére is megfogadtam, hogy figyelmesebb leszek. Mégis hosszú idő kellett ahhoz, hogy meglássam és megértsem a Lanka-i és az általam eddig ismert „vallásosság” különbségeit.

Sri Lankán minden imával kezdődik. A nap, az óvodai kirándulás, a házépítés, vagy a mosást követő drágakőszemle; minden új munka, és vállalkozás. Hajnalban a tévéműsor vallási inspirációval indul; elsőként a buddhista, aztán a katolikus, majd a hindu, végül a muzulmán idézeteket hallgatják meg a hívek. Minden házban meggyújtják az oltáron az olajmécseseket, s magában mindenki Istenéhez fohászkodva ajánlja az eljövendő napot az Ő kegyelmébe. Elsorolják gondjaikat, aztán Őrá bízzák: legyen, ahogy akarja.

épitkezés.jpg

- Ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztük, nem erőlködünk – magyarázza Nishantha. – Úgy gondoljuk, ez az Isten akarata. Majd megcsináljuk holnap. Vagy holnapután.

A „demokratikusabb” nyugati istenkép, nevezetesen, hogy isteni lényegűek, netán teremtőtársak lennénk, itt megbotránkoztató gondolat.

Útban a Saman Devali felé a kocsiban hangot adok örömömnek, hogy újra felkereshetem „barátom”, Saman Devio templomát. Szavaimat döbbent csend követi. – Saman Devio mindannyiunk barátja – próbálom menteni a helyzetet, de ezt sem követi megkönnyebbült sóhaj, pedig általában mindenki igyekszik oldani a feszült helyzeteket.  Az egyik szomszédasszony is rosszalja, hogy a templomban nem borulok le a Buddha (szobor) előtt – Nem imádod Őt – mondja, és végső soron igaza is van.

Saman Devio.jpg

Ez a fajta tisztelet és alázat nincs már meg bennünk. Tizenöt éve Indiában sem tudtam kezet csókolni Teréz anyának, és most is feszengek, ahogy itteni családtagjaim a szerzetesek lábához borulnak. Az egyház, és az azt képviselő buddhista szerzetesek a társadalom legnagyobb tisztelettel övezett csoportja – mintha a rég elfelejtett hindu eredet, s vele a kasztrendszer lenyomatát őriznék. A buszon a sofőr mögötti három ülés nekik van fenntartva, s amint feltűnik egy az ajtóban, már pattan is fel, aki ott ült. Az éttermekben egy percig sem váratják őket, egyáltalán: mindenhol elsőbbséget élveznek.

Vallásuk igencsak sok munkát ad nekik. Minden jelentős családi esemény vallási esemény egyben, s annál rangosabb, minél több szerzetest tudnak vendégül látni; a szerzetesek ott ülnek minden új ház első kapavágásakor, minden névadó ünnepen, minden megemlékezés (dáne) alkalmával, s utolsó útjára is ők kísérnek mindenkit. Hitük szerint egy szerzetes kiszolgálása, vendégül látása jó pontokat jelent. Több szerzetes – több jó pont. Jó pontokat jelentenek még a zarándoklatok és az adományozások, s ezeket mindenki buzgón gyakorolja is.

Kép 919.jpg

– Öt szabályt ír elő a vallásunk – magyarázza első ottlétemkor a szállodás. –  Ne bánts semmilyen élőlényt, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj és kerüld a részegséget.

Természetesen ők is megszegik olykor a tilalmakat, mégis, egyfajta állandó és bensőséges viszonyt tartanak fenn a transzcendenciával. A lényeg valóban nem látható. Talán csak a gyerekek arcán lévő elcsendesült befelé figyelésből, ahogy a füstölőt a hatalmas betonhombárokba tűzik, vagy az asszonyok áhítatából, ahogy a szent verseket hallgatják, de leginkább abból a jókedvből, amivel életüket igyekszenek élni. Hisz mi más lenne a jókedv alapja, mint remény, hit és tiszta lelkiismeret.

 mindenki ereje (2).jpg

"Hivatalosan" szent fák

Jaya Sri Maha Bodhi egy szent fügefa a Sri Lanka-i Anuradhapurán, az egykori királyi fővárosban. „Ő” a világ legöregebb, ember által ültetett fája, több, mint 2300 éves! Történetét a kezdetektől feljegyezték, minthogy annak a fának egyik ágából nőtt, amely alatt Buddha elérte a megvilágosodást. Ami azt illeti, a ma Indiában, Bodhgayán lévő fát is ebből származtatták vissza. Ez a tény minden szingaléz szemében arra utal (ami azt illeti, cáfolhatatlan bizonyítékul szolgál), hogy Sri Lanka a valódi, hiteles buddhista tanítások letéteményese és őrzője.

a szent fa ága.jpg

A szingalézek számunkra szinte elképzelhetetlen áhítattal veszik körül a szent fát. A zarándokok soraiból kis csoportokban kiválva itt-ott letelepednek, és a szent verseket olvassák órákon át, félhangosan. Láthatólag előkelő hölgyek tiszta fehér templomi ruhába öltözve söprögetnek a fa körül – szolgálnak. Csak a majmokra és a turistákra – utóbbiak számára a helyszín szinte „kötelező program” – nem hat az emelkedett légkör; egyaránt bambám nézegetnek körül, csak a majmok nem fényképeznek.

Hétköznap van, mégis folyamatosan érkeznek a helyi zarándokok; elcsendesedve vagy énekszóval vagy zenészekkel, de mindenképp adományokkal megpakolva és mind mezítláb. A cipőket eleve a járművekben hagyták, a fa közelében lévő kapunál szinte csak európai lábbeliket látni – innen már tilos viselni őket. Még az állig felfegyverzett, egyenruhás őrök is mezítláb teljesítenek szolgálatot, amitől valahogy sebezhetőbbnek, emberibbnek tűnnek. Szóba is elegyedek egyikükkel, aki készségesen válaszolgat a – nyilván – folyton ismétlődő kérdésekre, majd lehajol, és baráti gesztusként átnyújtja a szent fa egyik lehullott levelét, melyek közül a zarándokok is szorgosan gyűjtögetnek, mindenki eltesz párat emlékbe.

zarándokokű.jpg

Sri Lankán mindenki ismeri Sanghamitta Maha Theri nevét. Ő volt az a buddhista apáca, aki az indiai Asóka császár parancsára a szigetre menekítette a szent fa egyik (déli J) ágát. A megajándékozott Tissa király ünnepélyesen ültette el királyi parkjában, i.e. 288-ban.

Bár az uralkodók és a hívek mindig is egyaránt óvták, a történelem nem kímélte; vad elefántok és viharok tépázták, sőt, egyik ágát egy vandál törte le, ezért arany kerítéssel vették körül, s alacsony, lehajló ágait hatalmas arany rudak támasztják. Mára egész kis fügefaerdőt ültettek köré, hogy megvédjék a további viharoktól és a környéken tanyázó népes majomcsapatoktól. S valóban: a mindenfelé ücsörgő majmok – mintha egyezséget kötöttek volna – elkerülik a Maha Bodhit.  

golden bars.jpg

Nem kerülték viszont el a Tamil Tigrisek, akik 1985-ben vérfürdőt rendeztek itt, lemészárolva 146 buddhista hívet.  A csapás az egész országot megrendítette.

A szent fa annyira fontos jelkép, hogy nincs is olyan templom az országban, amelynek ne lenne fügefája; legtöbbet egyenesen köré építették. És olyan fügefa sincs, amit ne tisztelnének, s vennék körül legalább egy fallal vagy szobrokkal – álljon bár a rizsföld közepén. A legtöbb fa mellett egy edény is található, s a közelben friss víz, hogy az arra járók adhassanak, kifejezhessék tiszteletüket.

A szent bo fa körül.jpg

Sri Lankát még nem ragadta magával a celeb-őrület, életükben a mély tiszteletnek jut nagyobb szerep – olykor egy európai számára meglepő, sőt zavarba ejtő módokon. Erről mesélek legközelebb.

 

 

 

 

 

A könnyűszívű mosolyok földje

- Minden nagyon szép, az utcák tiszták és rendezettek, az emberek bőségben élnek – de senki nem mosolyog – jegyezte meg egy Sri Lankai barátom Európából hazaérkezvén. Ő azon kiváltságosok egyike, akinek beteljesült minden honfitársa álma – járhatott Európában, ami általános vélekedés szerint a korlátlan bőség és boldogság otthona. Az elmúlt két évtized alatt az ország a fejlett világ bűvkörébe került.

 

Egy verőfényes szombat délelőtt kiszaladok ratnapurai otthonomból a sarki kisbolthoz, ami mindig, hétvégén pedig különösen, társasági találkozópont; a környékbeliek ide járnak találkozni, beszélgetni, elütni az időt, amiből van nekik bőven. Most nyolcan – tízen is álldogálnak a bódé árnyékában, pletykálnak, nevetgélnek. Feltűnésemre az egyik szomszédasszony fennhangon kérdi karján ülő, pár hónapos unokáját:

- Elmész Európába a „Suddu Antivel” (fehér néni)? Ott aztán „sook” – foglalja egy szóba a „fejlett világ” életét, ami annyit tesz: klassz, király, fenékig tejföl, kolbászból a kerítés. Meggyőződésük, hogy „nálunk” mindenki boldog, és mindene megvan, amit csak akar.

Sandamali.jpg

Nem gondolja azért egészen komolyan; nem akarja például tényleg nekem adni az unokáját – ahogy az a több száz nő sem, aki mind eljátszott a gondolattal, hogy rám bízza gyermekét a biztos, boldog jövő reményében. A bennük élő kép szerint ez egy európainak nem jelenthet gondot.

Ahogy azonban telik-múlik az idő, és én még mindig ott vagyok, egyre gyakrabban szegezik nekem a kérdést: - Ugye, Sri Lanka jó? Ugye, mi jók vagyunk? – és büszkeségtől ragyogva várják igenlő válaszom. Mert szívük mélyén meg vannak győződve arról, hogy ők élnek helyesen, és elborzasztja őket a nyugati élet számos „szabadossága”. Az ország túlnyomó többsége ugyanazon szabályokat követi, s ugyanazon értékek – Isten és család – szerint él.

Ebéd az óvoda lépcsőjén (2).jpg

Csak néhány egyszerű szabályt kell követni ahhoz, hogy az ember tiszta lelkiismerettel éljen: tisztelni a Buddhát (akit itt legtöbben istennek tartanak), a többi istenséget és az egyházat. Ezen kívül pedig: a család az első. Ami egyúttal kizár minden rossz szokást; ivást, dohányzást és a barátokkal való elmászkálást otthonról. Aki ezt betartja, vagy legalábbis nem csinálja túl gyakran, méltán lehet büszke: környezete nagyszerű embernek tartja.

A közös értékek erős szálakkal fűzik őket egymáshoz, így az ismeretlenek sem idegenek; gyakran váltanak néhány barátságos szót egymással az utcán, koruk szerint bátyámnak, húgomnak, anyámnak, stb. szólítva egymást. Az egész ország mosolyog egymásra, és ha bárki segítségre szorul, biztos lehet abban, hogy aki a környéken él és mozog, azonnal ott terem. Az emberi kapcsolatok alapja, mint minden közösségi társadalomban, a bizalom és együvé tartozás.

Aztán hazajöttem Magyarországra. Első nap este épp kifordultam a Nagykörútra, mikor egy férfi felkiáltott: - Nem bírom tovább! – és arcát a kezeibe temetve neki dőlt a falnak. Egyszerre sok mázsányi súllyal nehezedett rám itthoni életünk minden nehézsége, nyűge.  A versenyre alapozott emberi kapcsolatok következményei, a bizalmatlanság, a rosszindulat. Hiába igyekeznek kultúránk ideológusai elhitetni, hogy az ember alapvető természete a harc és a kapzsiság. Minden hagyományos kultúra azt igazolja, és belül, önmagáról mindenki pontosan tudja is, hogy lelki-szellemi jól-létünk feltétele a minket elfogadó, támogató, sőt, szerető közeg.

fürdés (2).jpg

Azóta is, mind ahányszor megérkezek Sri Lankára, ez a megkönnyebbülés az első élményem. Egyszerre, mintha hatalmas súlyok gördülnének le rólam, s felszabadultan mosolygok vissza az ismeretlen-ismerős arcokra.

Ez a könnyűség, s ezek az értékek hatják át a Serendib ékszereket is; új színeket, szépséget és minőségeket hozva viselőiknek – Sri Lanka ajándékaként a fejlett világnak.

 

 

A mókus

 

A dübörgő forgalom hirtelen elcsendesedik, Ratnapura zsúfolt belvárosa egyszerre megdermed; minden jármű minden irányból megáll: egy kis mókus tévedt az úttestre.

A járművek szinte kört alkotnak körülötte, nem tudja, merre induljon. Félénken rebben előre néhány centit, aztán megtorpan, nekiszalad a másik iránynak, de ott is el van zárva az út.

squirrel on the road.jpg

Mindenki feszülten figyeli a mókust, mígnem egy motoros magára vállalja a hős megmentő mai szerepét, s járművét leállítva a mókus felé indul, aki már tudja, merre fusson: tőle el! – és az ellenkező irányba lemenekül az aszfaltról.

hétköznapi forgalom.jpg

Mi pedig, mindannyian, akik együtt izgultunk a mókusért, megkönnyebbülten sóhajtunk fel, s boldog elégedettséggel keressük egymás tekintetét, hogy belemosolyoghassunk. Hogy megélhessük a közös értékrend ünneplését és megerősítését.  

Mert van-e annál nagyobb csoda, hogy az egymással törődés, a bajbajutottnak nyújtott segítség, s az összetartozás érzése oly mélyen van belevésve az emberi szívbe, hogy még az emberek versenyeztetésére épülő világ sem tudja kitörölni – legfeljebb elfedi olykor.

együtt.jpg

Szerencsére vannak alkalmak – akár egy mókus, akár a karácsony –, amikor lehetőségünk van kicsit megállni, és emlékezni magunkat; találkozni a szívünkkel.

Boldog Karácsonyt, szeretetteljes találkozást Mindenkinek!

 

Turmalin–tanítóm

„Rejtőzködő csoda” nevű nyakláncunk ékkövét már nyersdrágakő–korában is csodáltam. Elvarázsolt, ahogy a hagyományosan csiszolt drágaköveknél sokszorta nagyobb felületén azoknál természetesebben tárta elém lenyűgöző szépségeit. Minden millimétere új színekben pompázott, más – más fényekben ragyogott, izzott. Ez a kő nagyon a szívemhez nőtt, s ékszerré válása során is rengeteg dologra megtanított. Ez a turmalin vált a Serendib–ékkövek szimbólumává.

Hidden Miracle.jpg

A drágakövek a kőzetképződés során fellépő mérhetetlen nagyságú erők hatására jöttek létre, szinte egyidősek a bolygónkkal. A gigászi nyomás és hőmérséklet rendezett kristályformákat teremtett, ami ragyogással, tisztasággal és örökléttel ruházza fel az ékköveket. Színűket a nyomelemektől kapják: „Rejtőzködő csoda” turmalinunk bíbor–lila-rózsaszíne a mangánnak köszönhető. 

1.jpg

Mikor kitaláltuk a kő egyediségét szépen kiemelő ezüst foglalat formáját, nekiláttunk, hogy a turmalint a majdani ékszer által kívánt formára csiszoljuk. De ó, jaj!  Minden hajszálnyi csiszolás belemart valamely apró részlet-csodájába, eltűntetett egy parányi ragyogást. Mintha direkt a szélén sorakoztak volna azok a parányi légbuborékok, melyek mindegyike mintha belülről izzana; egyedi fényjátékaikat az örökkévalóságig nézegettem volna. Úgy éreztem, együtt siratjuk az elveszett darabokat: a kő és én.

– El kell venni belőled, hogy teljesebb légy, hogy ékszer lehess – kértem gondolatban bocsánatot tőle. Ezt érezhette Ushani is, a kőcsiszoló leánykánk, aki alig akarta a sarkaknál kerekre csiszolni. – Olyan szép részletek mennek veszendőbe – mondja szomorú arccal. „Vigasztalom” őt, magam és a követ is, aminek az elemi erők után még a csiszolást is el kell szenvednie.

playful_equilibrim_turm.jpg

– Tudod Ushani, olykor saját belső szépségeinknek is jót tesz némi „csiszolás”. Olykor fel kell áldoznunk magunkból valami értékeset, ahhoz, hogy valami még szebb, teljesebb, tisztább minőség születhessen. Úgy látszik, ez az univerzális program a szépségteremtésre; az emberi világban is így születnek a kiemelkedő „drágakövek”. Szép és jó, ami természetes mégis, meglehet, javára válik, ha az ember formába szabja, hogy megosztható, átadható kinccsé válva gazdagítsa és boldogabbá tegye mindenki életét. Mint a Serendib „Rejtőzködő csodája”

 

Drágakőváros árvíz idején

 

Ratnapurán minden nap esik – ez volt az első alapigazság (s egyben az első szingaléz mondat), amit megtanultam. Az esőerdők övezetében vagyunk, az ország közepén fekvő hegyvidéken. Maga a város egy széles völgy köré épült, melybe a Sri Padán eredő kisebb-nagyobb folyók ezrei szállítják a drágaköveket. A Sri Lanka-i drágakő-birodalom, -bányászat és -kereskedelem központja Ratnapura, melynek környéke a kövek 90 százalékát adja. Ratnapura szó szerint Drágakővárost jelent.

Ratnapura felhőben.jpg

A sok esőből viszont az is következik, hogy minden évben árvíz van, rossz esetben kétszer, de egyszer mindenképp, mivel errefelé minden 4-5 háznak saját kis folyója van. Hajdan rizsföldek húzódtak erre, de – ahogy máshol, itt is nőtt a népesség, s vele a falu. 

a mi ellénk.jpg Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak elfogadták a helyzetet, s megtanultak együtt élni vele: április vége felé mindenki fülig érő szájjal kezdi mondogatni az ÖRÖMHÍRT, hogy jön az árvíz!

Ayanthi már lefekvéskor csóválja a fejét: lehet, ezt az éjszakát nem alusszuk át. Fél egykor ébresztenek: felköltözködünk az emeletre. A nagyfiúk apjukkal a nehéz darabokat viszik: mosógépet, hűtőt, nagyszekrényt, mi meg – az aprónép az apróságokat szedegetjük. Senki sem morog vagy rosszkedvű, az összes nagyobb darab is hangos szó nélkül ússza meg a lépcsőfordulót. Három órára a földszintet csontra ürítjük: csak a csupasz falak maradnak – szerencsére, mert reggelre derékig, másnap estére mellig ér a víz az udvaron. Ha visszahúzódik a víz, lemossák majd a falakat, a szerencsésebbek újrafestik a házat – ezzel meg is volt az éves nagytakarítás.

Jön az ar.jpg

Előkerülnek a csónakok – pontosabban házilag összetákolt katamaránok –, s a férfiak felfedezőutakra indulnak a rizsföldeken, egy-egy lélekvesztőben néha hatan-heten is, útközben sorra látogatják az útba eső barátokat, ismerősöket, megnézik, kell-e segíteni, s ha már így összejöttek, hát előkerülnek a poharak is.

Kép 3130.jpg

A gyerekek is boldog izgatottságban rohangálnak vízhatártól vízhatárig, s várják, hogy a következő csónakba ők is beférjenek. Még az asszonyok sem bánják a rendkívüli állapotokat, pedig nekik jobbára csak a munka jut belőle – s persze, az új hírek, melyek bőséges beszédtémát adnak az elkövetkezendő napokra.

A kis folyóba ilyenkor a nagy folyóban élő halak kerülnek, s az ifjúság éjszakai vagy hajnali halászatra indul. Azt mondják, olyankor kell halat fogni, de szerintem így egész egyszerűen izgalmasabb a kaland.

Indul a halászat.jpg

A mi gyerekeink is, a mostanra 22 éves fiatalemberré érett Lakshitha, a kamasz, 16 éves Nadee és az időközben született, már tíz éves Janith nagy várakozással indulnak Csúti mama (Kicsi bácsi) vezetésével, s pár óra múltán csuromvizesen és vacogva, de büszke zsákmánnyal térnek haza.

Az általános „bulihangulat” majd két hétig kitart, de aztán ők is sokallani kezdik a szűnni nem akaró esőt. Én pedig egyre gyakrabban aggodalmaskodom: viszontlátom-e a köveimet? Tavaly még Ishanka megmutatta a ládát, amit tizenkét évig az ágya alatt őrzött, de az ő házukat s elöntötte a víz, és már harmadik hete ígérik, hogy áthozzák… Vajon mi tart ilyen sokáig?

Egy este aztán jön a hír: másnap mehetünk a ládáért. Megvan minden, ugyanúgy szettekbe csomagolva, ahogy annak idején eltettük, az értékesebb kövek, zafírok, topázok, holdkövek gondosan szortírozva, külön-külön.

Kiderül, hogy valóban vitte a víz a köveket, de Ishanka édesapja megmentette, s utána egyesével átmosta és újracsomagolta az összeset, hisz másképp hogy is adhatná vissza?

Ilyen a „jószomszédság” errefelé. És akkor még az árvíz sem olyan nagy baj.

DSC_7199.JPG

Miért nem zafír?

Egy magamfajta európai nem tud úgy eltölteni egy évet egy sri lanka bányász családdal, hogy vissza ne találjon kicsit természeti lényéhez: megbarátkozik a fürdőszobai pókokkal, nem visít, amikor látja, hogyan rohangásznak a patkányok fel-, és alá a tető cserepei alatt, vagy, ha mérges kígyóba botlik a konyhában, és megtanul tüzet rakni, ha forró vizet akar a kávéhoz.

Éltem az életüket: söpörtem az udvart, iskolába, óvodába mentem a gyerekekért, mostam a ház mögötti kis folyóban – életem ritmusa az övékéhez lassult.

Odacsapja.jpg

De bármennyire részt vettem is az életükben, így is rengeteg időm maradt, hogy a terasz szélén ücsörögve az udvar kavicsait nézegessem, minthogy a csapat csak a „tökéletes” drágaköveket tudja jó pénzért eladni, s rengeteg kristály és gyönyörű ásvány végzi az udvarra szórva.

Nézegetni kezdtem hát őket, aztán tisztogatni, gyűjteni, később felszeletelni és csiszolni – szerelembe estem a kövekkel. Azóta sem tudok betelni számos csodájukkal, egyedi légbuborékaikkal, zárványaikkal, egyedi mintázatukkal. Valamennyire csodálatos meglepetésként tekintek, mely elmeséli születése történeteit, szenvedéseinek költeményeit.

szinek 6.jpg

Ó, ti unalmas, tökéletes drágakövek! Vajon meddig gyönyörködtet tökéletes szépségetek? Értéketek tudata elhomályosítja mindig ugyanolyan fényeiteket. Bezzeg ezek a kövek! Minél többet nézi őket az ember, annál több arcukat tárják fel! Fájdalmaik számtalan lenyomatát, melyek tökéletesen egyedi színekkel, formákkal, s végtelen változatosságú mintázatokkal ruházták fel őket – épp úgy, ahogy minket, embereket.

3.jpg

Gyorsan elterjedt a hír, hogy gyűjtöm a „különleges szépségű” köveket – melyeket jobb név híján Gabi-gall-nak kezdtek nevezni (gall szingalézul kő), és a környékbeli csapatok minden nap kisebb-nagyobb halmokkal gyarapították kristályokból, ásványokból és drágakövekből álló gyűjteményemet.

DSC_7343.JPG

Lassan egyhatalmas, rozsdás vasládát is kerítettek hozzá (ez később majd még szerepet játszik), s Isanka, a szomszéd drágakőcsiszoló barátunk segítségével nekiláttam megismerni, rendszerezni, ékszerekbe álmodni a köveket. Ő tanítgatott a drágakőcsiszolás művészetére, míg öccse, az azóta eltávozott Niluka mutatta meg rengeteg nevetés közepette, hogyan tudom felszeletelni a kristályokat.

Arra azonban, hogy a Serendib Drágakő Ékszerek elkészüljenek, még 13 évet kellett várni.

az első.jpg

Patal - a környezetbarát drágakőbányászat

- Ilyen szép topázt még nem látott, ugye?! – kérdezi a ravaszkás mosolyú, zömök férfi, aki a bánya mellett álldogáló drágakőkereskedők közül elsőként szólított meg. 

- Szép kő. - Forgatom, nézegetem a színét, a zárványait, aztán az arcomhoz érintem, hogy érezzem a hűvösét. Ezt is mesteremtől, Suniltól tanultam, aki fáradhatatlanul okít, hogy melyik kő milyen, hogyan lehet felismerni vagy épp összetéveszteni. 

-  Ez egy szép berill, sajnos a tizedét se éri a topáznak – adom vissza a követ.

-  Tudja – neveti el magát a többiek felé fordulva. Ettől fogva lassan elterjedt rólam Sri Lankán, hogy értek a kövekhez, ami persze még most, tizenkét év múltán is túlzás - legalább is a ratnapurai kőbányászok tudásához képest.

Az viszont igaz, hogy Ratnapura, a “drágakőfőváros" legtöbb bányáját bejártam. Szorgosan kísértem Sunil bányász csapatát, ami érdekes volt a szingalézoknak, s a környékbeli csapatok, „kattiék” sorra elhívtak, ismerkedjünk össze. Így nem csak láttam, hanem megtapasztaltam velük a drágakőbányászat egész folyamatát – ami itt évezredek óta változatlan, csupán az elektromos szivattyút nem ismerték az őseik. Sri Lankán (eltérően a világ többi részétől) az ékkőbányászat ma is környezetbarát módon folyik: ásnak egy kétszer két méter széles, legfeljebb hat méter mély gödröt, kibélelik bambusszal vagy fával, kitermelik a drágakövet rejtő réteget, aminek külön neve is van: illam, majd visszatemetik a gödröt.

DSC_5312.jpg

Az öt-hat főből álló csapat mindegyik tagjának megvan a maga feladata. Ketten lemennek a gödör aljára; egyikük élesre kalapált végű vasrúddal bontja a gödör alját, társa a földet kis pálmakosarakba meri, s földobja annak, aki éppen a „patal”- gödör gerendázatán áll nagyterpeszben –néhány órán át, aztán szerepet cserélnek. A felszínen álló a lehető leggazdaságosabb időzítéssel úgy dobja vissza az üres kosarat, hogy a két kosár kecsesen suhanjon el egymás mellett. A mélyből hirtelen kiszabadult, kincset rejtő sár első útján légi táncot lejt.

reptetés.jpg

Minden mozdulat sok ezer éven át csiszolódott. A hagyomány azonban nem csupán szakmai tudás: arra is ad mintát, hogy hogyan éljen az ember zafírbányászként.

Műszak vége felé például, amikor már nagyon fáradtak, valaki rázendít egy dalra. És még ilyenkor is egy lépéssel, egy mozdulattal mindenki többet tesz a többieknek, mint ami feltétlenül „dolga” lenne. Ez is része a hagyománynak: hisz szerencsét remélni csak tiszta szívvel, jó csapattal és a kegyes istenekkel összhangban lehet.

A drágaköveket, ha találnak, a világ minden táján élő arany-, és ezüstművesek, ötvösök és ékszerészek foglalják ékszerekbe, hogy új szépséget, harmóniát és örömöt hozzanak a világba. Hogy olyan mosolyt csaljanak viselőik arcára, amilyen a ratnapurai bányászok arcán ragyog.

 Csak vidáman.jpg

süti beállítások módosítása