Megvettük a lótuszvirágokat, az olajat, a kanócokat, a füstölőket. Mezítláb indulunk Saman Devio, tartományunk oltalmazó istenségének fő templomába. Természetesen buddhista templomról van szó, szenteltek is a Buddhának egy egész külön szentélyt, a központi csarnok azonban Saman Devioé, s a templomot is utána nevezik Saman Devalinak. A nagy vallásoknak mindenütt megvannak a helyi sajátosságai.

            Megmossuk a virágokat, letörjük a lótuszok szárát, hogy az oltárra már csak a virág kerüljön, és ünnepélyes csendben elsőként Buddhához járulunk. Az apró szentélyben beállunk szépen a sorba, hogy mi is elhelyezhessük az oltáron virágainkat, gondosan, szinte egyesével, ahogy mindenki tökéletes virágkompozícióra törekszik. A sok kis alkotás egyetlen hatalmas virágfolyammá áll össze, melynek fehér alapjából sárgák, lilák, rózsaszínek emelkednek ki. 

            Az udvaron Sunil új olajat önt az állványokon sorakozó agyagcsészékbe, a gyerekek pedig a markukban szorongatott kanócokból tesznek bele egyet-egyet. Ayanthinak igazítani kell őket, de nem szól rájuk, hadd tanuljanak. A mécseseket is maguk gyújthatják meg, s a füstülőket is beleszúrhatják a hatalmas, homokkal töltött betonhombárok valamelyikébe.

            A buddhizmusnak a szigeten elterjedt theraváda ága valóban a legrégibb, páli nyelvű tanításokon alapul, s nagy hangsúlyt helyez a szertartásokra – amit én némi kritikai éllel egy gyenge pillanatomban szóvá is tettem.

            - Nem látsz bele a szívünkbe! Nem tudod, mit érzünk!– tiltakozott Nishantha, a család legjobb barátja.

            - Az igaz – szégyelltem el magam, hogy már megint felszínesen ítéltem, és sokezredjére is megfogadtam, hogy figyelmesebb leszek. Mégis hosszú idő kellett ahhoz, hogy meglássam és megértsem a Lanka-i és az általam eddig ismert „vallásosság” különbségeit.

Sri Lankán minden imával kezdődik. A nap, az óvodai kirándulás, a házépítés, vagy a mosást követő drágakőszemle; minden új munka, és vállalkozás. Hajnalban a tévéműsor vallási inspirációval indul; elsőként a buddhista, aztán a katolikus, majd a hindu, végül a muzulmán idézeteket hallgatják meg a hívek. Minden házban meggyújtják az oltáron az olajmécseseket, s magában mindenki Istenéhez fohászkodva ajánlja az eljövendő napot az Ő kegyelmébe. Elsorolják gondjaikat, aztán Őrá bízzák: legyen, ahogy akarja.

- Ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztük, nem erőlködünk – magyarázza Nishantha. – Úgy gondoljuk, ez az Isten akarata. Majd megcsináljuk holnap. Vagy holnapután.

A „demokratikusabb” nyugati istenkép, nevezetesen, hogy isteni lényegűek, netán teremtőtársak lennénk, itt megbotránkoztató gondolat.

Útban a Saman Devali felé a kocsiban hangot adok örömömnek, hogy újra felkereshetem „barátom”, Saman Devio templomát. Szavaimat döbbent csend követi. – Saman Devio mindannyiunk barátja – próbálom menteni a helyzetet, de ezt sem követi megkönnyebbült sóhaj, pedig általában mindenki igyekszik oldani a feszült helyzeteket.  Az egyik szomszédasszony is rosszalja, hogy a templomban nem borulok le a Buddha (szobor) előtt – Nem imádod Őt – mondja, és végső soron igaza is van.

Ez a fajta tisztelet és alázat nincs már meg bennünk. Tizenöt éve Indiában sem tudtam kezet csókolni Teréz anyának, és most is feszengek, ahogy itteni családtagjaim a szerzetesek lábához borulnak. Az egyház, és az azt képviselő buddhista szerzetesek a társadalom legnagyobb tisztelettel övezett csoportja – mintha a rég elfelejtett hindu eredet, s vele a kasztrendszer lenyomatát őriznék. A buszon a sofőr mögötti három ülés nekik van fenntartva, s amint feltűnik egy az ajtóban, már pattan is fel, aki ott ült. Az éttermekben egy percig sem váratják őket, egyáltalán: mindenhol elsőbbséget élveznek.

Vallásuk igencsak sok munkát ad nekik. Minden jelentős családi esemény vallási esemény egyben, s annál rangosabb, minél több szerzetest tudnak vendégül látni; a szerzetesek ott ülnek minden új ház első kapavágásakor, minden névadó ünnepen, minden megemlékezés (dáne) alkalmával, s utolsó útjára is ők kísérnek mindenkit. Hitük szerint egy szerzetes kiszolgálása, vendégül látása jó pontokat jelent. Több szerzetes – több jó pont. Jó pontokat jelentenek még a zarándoklatok és az adományozások, s ezeket mindenki buzgón gyakorolja is.

– Öt szabályt ír elő a vallásunk – magyarázza első ottlétemkor a szállodás. –  Ne bánts semmilyen élőlényt, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj és kerüld a részegséget.

Természetesen ők is megszegik olykor a tilalmakat, mégis, egyfajta állandó és bensőséges viszonyt tartanak fenn a transzcendenciával. A lényeg valóban nem látható. Talán csak a gyerekek arcán lévő elcsendesült befelé figyelésből, ahogy a füstölőt a hatalmas betonhombárokba tűzik, vagy az asszonyok áhítatából, ahogy a szent verseket hallgatják, de leginkább abból a jókedvből, amivel életüket igyekszenek élni. Hisz mi más lenne a jókedv alapja, mint remény, hit és tiszta lelkiismeret.