- Ilyen szép topázt még nem látott, ugye?! – kérdezi a ravaszkás mosolyú, zömök férfi, aki a bánya mellett álldogáló drágakőkereskedők közül elsőként szólított meg. 

- Szép kő. - Forgatom, nézegetem a színét, a zárványait, aztán az arcomhoz érintem, hogy érezzem a hűvösét. Ezt is mesteremtől, Suniltól tanultam, aki fáradhatatlanul okít, hogy melyik kő milyen, hogyan lehet felismerni vagy épp összetéveszteni. 

-  Ez egy szép berill, sajnos a tizedét se éri a topáznak – adom vissza a követ.

-  Tudja – neveti el magát a többiek felé fordulva. Ettől fogva lassan elterjedt rólam Sri Lankán, hogy értek a kövekhez, ami persze még most, tizenkét év múltán is túlzás - legalább is a ratnapurai kőbányászok tudásához képest.

Az viszont igaz, hogy Ratnapura, a “drágakőfőváros" legtöbb bányáját bejártam. Szorgosan kísértem Sunil bányász csapatát, ami érdekes volt a szingalézoknak, s a környékbeli csapatok, „kattiék” sorra elhívtak, ismerkedjünk össze. Így nem csak láttam, hanem megtapasztaltam velük a drágakőbányászat egész folyamatát – ami itt évezredek óta változatlan, csupán az elektromos szivattyút nem ismerték az őseik. Sri Lankán (eltérően a világ többi részétől) az ékkőbányászat ma is környezetbarát módon folyik: ásnak egy kétszer két méter széles, legfeljebb hat méter mély gödröt, kibélelik bambusszal vagy fával, kitermelik a drágakövet rejtő réteget, aminek külön neve is van: illam, majd visszatemetik a gödröt.

Az öt-hat főből álló csapat mindegyik tagjának megvan a maga feladata. Ketten lemennek a gödör aljára; egyikük élesre kalapált végű vasrúddal bontja a gödör alját, társa a földet kis pálmakosarakba meri, s földobja annak, aki éppen a „patal”- gödör gerendázatán áll nagyterpeszben –néhány órán át, aztán szerepet cserélnek. A felszínen álló a lehető leggazdaságosabb időzítéssel úgy dobja vissza az üres kosarat, hogy a két kosár kecsesen suhanjon el egymás mellett. A mélyből hirtelen kiszabadult, kincset rejtő sár első útján légi táncot lejt.

Minden mozdulat sok ezer éven át csiszolódott. A hagyomány azonban nem csupán szakmai tudás: arra is ad mintát, hogy hogyan éljen az ember zafírbányászként.

Műszak vége felé például, amikor már nagyon fáradtak, valaki rázendít egy dalra. És még ilyenkor is egy lépéssel, egy mozdulattal mindenki többet tesz a többieknek, mint ami feltétlenül „dolga” lenne. Ez is része a hagyománynak: hisz szerencsét remélni csak tiszta szívvel, jó csapattal és a kegyes istenekkel összhangban lehet.

A drágaköveket, ha találnak, a világ minden táján élő arany-, és ezüstművesek, ötvösök és ékszerészek foglalják ékszerekbe, hogy új szépséget, harmóniát és örömöt hozzanak a világba. Hogy olyan mosolyt csaljanak viselőik arcára, amilyen a ratnapurai bányászok arcán ragyog.