Ratnapurán minden nap esik – ez volt az első alapigazság (s egyben az első szingaléz mondat), amit megtanultam. Az esőerdők övezetében vagyunk, az ország közepén fekvő hegyvidéken. Maga a város egy széles völgy köré épült, melybe a Sri Padán eredő kisebb-nagyobb folyók ezrei szállítják a drágaköveket. A Sri Lanka-i drágakő-birodalom, -bányászat és -kereskedelem központja Ratnapura, melynek környéke a kövek 90 százalékát adja. Ratnapura szó szerint Drágakővárost jelent.

A sok esőből viszont az is következik, hogy minden évben árvíz van, rossz esetben kétszer, de egyszer mindenképp, mivel errefelé minden 4-5 háznak saját kis folyója van. Hajdan rizsföldek húzódtak erre, de – ahogy máshol, itt is nőtt a népesség, s vele a falu. 

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak elfogadták a helyzetet, s megtanultak együtt élni vele: április vége felé mindenki fülig érő szájjal kezdi mondogatni az ÖRÖMHÍRT, hogy jön az árvíz!

Ayanthi már lefekvéskor csóválja a fejét: lehet, ezt az éjszakát nem alusszuk át. Fél egykor ébresztenek: felköltözködünk az emeletre. A nagyfiúk apjukkal a nehéz darabokat viszik: mosógépet, hűtőt, nagyszekrényt, mi meg – az aprónép az apróságokat szedegetjük. Senki sem morog vagy rosszkedvű, az összes nagyobb darab is hangos szó nélkül ússza meg a lépcsőfordulót. Három órára a földszintet csontra ürítjük: csak a csupasz falak maradnak – szerencsére, mert reggelre derékig, másnap estére mellig ér a víz az udvaron. Ha visszahúzódik a víz, lemossák majd a falakat, a szerencsésebbek újrafestik a házat – ezzel meg is volt az éves nagytakarítás.

Előkerülnek a csónakok – pontosabban házilag összetákolt katamaránok –, s a férfiak felfedezőutakra indulnak a rizsföldeken, egy-egy lélekvesztőben néha hatan-heten is, útközben sorra látogatják az útba eső barátokat, ismerősöket, megnézik, kell-e segíteni, s ha már így összejöttek, hát előkerülnek a poharak is.

A gyerekek is boldog izgatottságban rohangálnak vízhatártól vízhatárig, s várják, hogy a következő csónakba ők is beférjenek. Még az asszonyok sem bánják a rendkívüli állapotokat, pedig nekik jobbára csak a munka jut belőle – s persze, az új hírek, melyek bőséges beszédtémát adnak az elkövetkezendő napokra.

A kis folyóba ilyenkor a nagy folyóban élő halak kerülnek, s az ifjúság éjszakai vagy hajnali halászatra indul. Azt mondják, olyankor kell halat fogni, de szerintem így egész egyszerűen izgalmasabb a kaland.

A mi gyerekeink is, a mostanra 22 éves fiatalemberré érett Lakshitha, a kamasz, 16 éves Nadee és az időközben született, már tíz éves Janith nagy várakozással indulnak Csúti mama (Kicsi bácsi) vezetésével, s pár óra múltán csuromvizesen és vacogva, de büszke zsákmánnyal térnek haza.

Az általános „bulihangulat” majd két hétig kitart, de aztán ők is sokallani kezdik a szűnni nem akaró esőt. Én pedig egyre gyakrabban aggodalmaskodom: viszontlátom-e a köveimet? Tavaly még Ishanka megmutatta a ládát, amit tizenkét évig az ágya alatt őrzött, de az ő házukat s elöntötte a víz, és már harmadik hete ígérik, hogy áthozzák… Vajon mi tart ilyen sokáig?

Egy este aztán jön a hír: másnap mehetünk a ládáért. Megvan minden, ugyanúgy szettekbe csomagolva, ahogy annak idején eltettük, az értékesebb kövek, zafírok, topázok, holdkövek gondosan szortírozva, külön-külön.

Kiderül, hogy valóban vitte a víz a köveket, de Ishanka édesapja megmentette, s utána egyesével átmosta és újracsomagolta az összeset, hisz másképp hogy is adhatná vissza?

Ilyen a „jószomszédság” errefelé. És akkor még az árvíz sem olyan nagy baj.