A gépem este nyolckor száll le. A családom, mint rendesen, jó pár perces késéssel érkezik a reptérre, de már nem izgulok. Addig is élvezem, hogy a várva várt cigaretta mellé újra Sri Lanka levegőjét szívhatom. Éjfél körül érünk majd haza, Ratnapurára.

- Holnap reggel korán kelünk! – fordul hozzám Nishantha, a család legjobb barátja, „fogadóbizottságom” állandó tagja széles mosollyal, alig, hogy elhelyezkedünk az autóban.– Édesapám halálának tizedik évfordulójára emlékezünk, dánét adunk egy öregek otthonában. Az asszonyok már főzik az ételt. Te is jössz, ugye? A szemében huncut fények csillognak, de a meghívás visszautasíthatatlan.

Gyorsan visszazökkenek az itteni kerékvágásba. Másnap hajnalban az otthon konyháján segédkezek az asszonyoknak, majd átvonulunk a házi templomba, ami olyan kicsi, hogy be se fér mindenki, és az udvarról vesznek részt a több mint egy órás szertartásban. Az otthon elöljárója – maga is éltes korú –, az egymás megsegítésének és az idősek tiszteletének fontosságáról beszél, majd az ide vonatkozó szent versek szavalásába kezd, s a hívek vele tartanak. Már gyerekkorában mindenki hosszú részeket tanul meg kívülről a szent szövegekből, melyek minden élethelyzetben útmutatóul szolgálnak.

A szertartás után felszolgáljuk az ételt. Ebben az otthonban csak férfiak vannak. Körülülik a konyhaasztalokat, akik nem bírnak felkelni, azoknak az ágyhoz visszük.

– Az otthon adományokból tartja fenn magát, de nem szenvedünk hiányt – büszkélkedik a vezető. – Minden héten több dánét is tartanak nálunk. A nagyjából 30 fős otthon méretei ideálisak az adakozáshoz: ennél kisebbet rendezni szegényes, nagyobbat pedig megterhelő volna.

A vendéglátás e két intézményesült formája, a dáne, ami mindig megemlékezés, és a báne, ami pusztán adományozás, olyan gyakori, hogy szinte hetente kerül sor valamelyikre. Hagyományuk előírja, hogy eltávozott családtagjaikért dánét kell tartani – szerzeteseket hívni, imát mondani, a környékbelieket vagy a rászorulókat megvendégelni – három nappal, három hónappal és két évvel a haláleset után. A további megemlékezések megtartása már a család döntésén múlik.

A báne, általában némi felhajtással egybekötött ajándékozás, a jó lelkiismeret megerősítésének talán leggyakoribb (és legegyszerűbb) módja. A közutakon is majdnem mindig belefutunk valamilyen adakozásba, ha mást nem, teát, banánt, kekszet kínálnak az arra járóknak.

A jótékonykodás a közösségi felelősségvállalás része, ami kicsiben és nagyban egyaránt áthatja társadalmukat. Bármilyen kevés pénz legyen is otthon, Ayanthi mindig előszed valahonnan egy eldugott húszrúpiást, amint a napi adománygyűjtő bekopogtat. Hol egy beteg gyereknek, hol egy szerencsétlen rokonnak, az emberek gyakorta fordulnak a közösségi segítséghez – és sohasem hiába.

Ilyenkor, április közepén, a szingaléz újév közeledtével minden magára valamit is adó drágakő-kereskedő adománynapot tart. A környék lakói, főleg, persze a gyerekek, sorra is járják mindent: van ahol fagylaltot, van ahol ebédet, sőt, az egyik kereskedőtől ezer rúpiát kapnak. A mi három fiunk két közeli baráttal kiegészülve egyforma inget vesz az adományból – hogy a gesztus mindkét vége az összetartozást képviselje.

Apjuk, Sunil is felkerekedik, neki is gondoskodnia kell a csapatáról, s a jó szerencse már rég nem mosolygott rájuk; elmegy hát az egyik gazdag patrónusukhoz. Meg is köszöni a felajánlott ötezer rúpiát, de udvariasan folytatja: öt tagú a csapat, uram, s már rég nem találtunk zafírt. Most, újévkor, mindenkinek nagyon kell a pénz… – a patrónus tehát zsebébe nyúl, és minden csapattagnak még ugyanannyit ad – nem kell már attól félni, hogy éhesen kezdik az újesztendőt.

Ez a kölcsönös felelősség is a több ezer éves bányászhagyomány része. Valószínűleg az ókorban sem volt minden nap szerencséje a drágakőbányászoknak. Hogyan is maradhatott volna fenn majd háromezer éven át, ha a nehéz időkben nem tartják meg egymást?

Az elmúlt tíz évben azonban megjelentek a bankhitelek és internet előfizetések, melyek már nem a kölcsönös felelősségvállalás és tolerancia talaján állnak. Az értékek – s velük együtt az élet – változóban vannak. A dáne és a báne azonban még tartja magát, s az emberek törődnek közösségükkel és óvják összetartó erejét.

A globalizáció mindamellett új lehetőségeket és kapcsolatokat is hozott, mint a mi találkozásunk, ami további új kezdeteket szülhet. Ahogy a Serendib Drágakő Ékszerek integrálnak modernt és ősit, a Délt és az Északot, úgy a projekt is – mint egy mindenki számára nyertes helyzetet teremtő, személyes megoldás.