A Nagy Szerencse után a csapat, családtagokkal és barátokkal kiegészülve, a Saman Devaliba indul, a tartomány védelmező istenének Saman Devionak legnagyobb és legrangosabb templomába, hogy kifejezzék hálájukat.
Sunil azonban azzal is kifejezi a „kattie” háláját, hogy egy csapat aprópénzt oszt szét a templom felé vezető úton felsorakozott koldusok közt. – Magam is csak úgy remélhetek segítséget, ha megosztom a rászorulókkal, amikor van mit – magyarázza mély meggyőződéssel. A bányászok szerint a szerencse távolról sem vak. Van tapasztalatuk; az egész életüket rábízták. Ahogy ők látják, minden az istenekkel ápolt jó kapcsolatokon múlik. Kiszámítani ugyan ők sem tudják, de mindent elkövetnek, hogy ne is akadályozzák – helytelen cselekedetekkel vagy a kötelező tiszteletadás elmulasztásával.
Amikor eljön az igazság pillanata, és kiderül, potyára dolgoztak-e olyan keményen az elmúlt napokban vagy rájuk mosolygott a szerencse, azaz a kosár tartalmának átvizsgálása előtt, buzgón imádkoznak minden általuk ismert hatalmassághoz. – Ha valamelyik istenség megharagszik, elrejti előlünk a követ – magyarázza Sunil. – Akkor se vesszük észre, ha ott van az orrunk előtt.
Márpedig jó néhány istenség kegyét kell elnyerniük: először is az istenként tisztelt Buddhához imádkoznak, aztán jön Saman Devio, a tartomány védelmező istene, s ott vannak még a föld szellemei, manók és törpék.
Nem is láttam sehol olyat – pedig nagyüzemi bányáknál is jártunk -, hogy a kőnézegetés-kősimogatás ne imával kezdődött volna.
Ez a látásmód szintén a sok ezer éves bányászhagyomány része.
Sunil körbejár és mindenkinek visszafizeti, amivel tartozik, hogy minden tiszta lappal kezdődhessen újra. Ha nem segítették volna ki egymást a szükség időszakaiban, hogyan is maradhatott volna fenn ez a szabad drágakőbányász világ. Fenntartották egymást, követve életük törvényeit: a közösség és Isten törvényeit, melyek – szerencséjükre – nem különböznek egymástól.
Ez a valódi fenntarthatóság, amelyben megbízhatunk, és amire valóban szükségünk van: valamennyiünk személyes elkötelezettsége az együttműködés, a kölcsönös támogatás iránt és az egymással szemben tanúsított jószándék. Ezek alkotják azt a szociális hálót, amelyben biztonságában élhetjük életünket, az emberek és minden létező melegében. Ez a természetes beállítottságunk. Az a törekvés, hogy olyan játszmákat játsszunk, amelyekben mindenki nyer; amelyek előnyösek minden élőlény számára, beleértve természeti környezetünket is, valódi természetünket tükrözi.
S ez az a látásmód, amely „emészthető kenyérré” teszi az életet.
Ma már egy egész tudományág, a boldogság-kutatás beszél arról, hogy az ember nem nélkülözheti a barátok, társak, szerető közösség formájában megnyilvánuló lelki kényelmet, fizikai kényelmének hiánya azonban nem áll a boldogság útjába.
Ez az a fontos igazság, amit fogyasztói kultúránk már elfeledtetett velünk, de újra megtanulhatjuk a világ „kevésbé fejlett” országaitól, melyek népe valamelyest még közelebb áll az ember eredeti, harmonikusabb állapotához.
Nyilvánvaló, nem haladhatunk visszafelé, de hisz a valódi értékek felkarolása és beépítése életünkbe nem is erről szól. Jelen társadalmi kontextusunkat azonban merőben más elvek működtetik. Mit tehetünk hát?
Ezen a ponton merül fel a személyes integráció, az egyén által integrált minőségekből születő megoldások. A tudás és a belátás egyaránt rendelkezésünkre áll, hogy vadonatúj megoldásokat és harmóniákat hozzunk létre, felhasználva a legújabb tudást az örökkévaló érvények és törvények alapján. Erre ad ma lehetőséget nekünk az Idő, az integráció kora. És „semmi nem bír akkora erővel, mint egy gondolat, amelynek eljött az ideje” (Victor Hugo).
A Serendib ékszerek vásárlói nem csupán kivételes, örök értékű szépséghez jutnak. Egyben hozzájárulnak ahhoz is, hogy több ezer éves értékek fennmaradjanak és új erőt kapjanak a világban.
