Sri Pada – a volt gyarmatosítók nyelvén Adam’s Peak – az ország legszentebb hegye. Ott kezdődött a mi személyes történetünk is, ahogy Ratnapurán és környékén gyakorlatilag minden más is, mivel a környékbeli folyók mind a hegyen erednek, annak mélyéből viszik magukkal a Föld belsejének évmilliók alatt kiszenvedett kincseit, a drágaköveket, melyekről a város a nevét kapta.

A zarándokszezon nyitónapján – 2004 december 27-én, karácsonykor – én is helyet kapok a falusiak nyolc személyes kisbuszában tizenegyedikként. A fullasztó hőségről is megfeledkezve bámulom, hogy a vidék népe áldozati tálakkal a kezében felsorakozott az országút mellett, hogy legalább egy kis gyümölcsöt, hűsítőt, rizst adhassanak a zarándokoknak, ezzel vállalva részt az áldozatból.

A 30 kilométeres utat reggel héttől este hétig tesszük meg, de a fáradságot elfeledtetik velünk a dzsungel-borította hegyek, minden új kanyar új, lélegzetelállító látványt jelent, pedig kanyarokból igencsak kijutott. Sötétedik, mire a hegy lábánál lévő pihenőhöz érünk. Már épp azt gondolnám, az esti sötétséggel vége a napi látványosságoknak, amikor megpillantom a szent hegyet – talpától a tetejéig kivilágítva! A kormány betonlépcsőket épített és áramot hozott a zarándokoknak a 2340 méteres csúcsig. A lépcsőt minden irányban sűrű dzsungel veszi körül, tele majmokkal, mérgeskígyókkal és elefántokkal. Még a legbátrabb kalandorok sem próbálnak máshonnan feljutni.

Éjfélkor indulunk, hogy a hagyománynak megfelelően napkeltére érjünk a csúcsra. Sunil és Ayanthi két pici gyerekét is magával hozta; a másfél éves Nadee-t és a 7 éves Lakshithét. Egy ideig mindketten hősiesen küzdenek, de aztán álmukban, apjukon, anyjukon lógva teszik meg a kilépcsőzött 2300 méter nagy részét.

Esetük korántsem kirívó: a zarándoklat akkora „érdem” – jó pont –, hogy gyenge – túl idős vagy túl fiatal – családtagjaikat felcipelik a csúcsra, hogy részesülhessenek az érte járó áldásban.

Az utolsó, legmeredekebb s legkíméletlenebb lépcsőfokokat a hajnal első fényeinél tesszük meg. Közel a cél, s az idő rövid: új erő költözik a lábainkba, s kifulladva, de a csoda kapujában állók várakozásával érünk fel a Sri Pada tetejére, ami egyben a tartományi védőistenségnek, Saman Devionak (Jázmin Istenség) az otthona.

Valóban „isteni” látvány tárul elénk: körülöttünk, alattunk mindenütt rózsaszín ragyogásba öltözött hegycsúcsok, a köztük megbúvó tavak vizén ragyogás csillan. A látvány automatikusan mindenkit „önmaga fölé” emel… – itt vagyunk „a világ tetején”.

Innen „lépett fel” a Buddha az örökkévalóságba, hátrahagyva a csúcson lábnyomát – vallják a buddhisták. A keresztények és a muzulmánok szerint pedig itt ért „földet” Ádám, miután kiűzetett a Paradicsomból, és bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon. Áldozata annyira meghatotta az Urat, hogy kegyes jóindulatában drágakövekkel szórta tele a hegyet. S egy olyan legenda is létezik, miszerint a hegy annyira szent, hogy idejárnak meghalni a pillangók, hogy beleolvadjanak dicsőségébe. 

Annyi mindenesetre biztos, hogy egyetlen – nem emberi méretű – lábnyom van – akárki hagyta is itt –, amit mára a biztonsága érdekében (!!!) a kormány lebetonoztatott. Egyébként is egy kis kápolnaszerű épület veszi körül, így még ha a tömeg engedné, akkor se látnánk semmit. A szentség jelenléte és a hívek áhítata azonban így is szinte kézzelfogható, s ennek a ma született új energiatestnek mindannyian egy-egy sejtje vagyunk.

Mire leérünk a hegyről, összebarátkozunk – bár nincs közösen beszélt nyelvünk. Sunil búcsúzáskor mindenesetre legalább háromszor elmondja ( a biztonság kedvéért), hogy ha legközelebb jövök, „no hotel”, csakis hozzájuk menjek.

Odalent kiderül még: aznap délelőtt volt a cunami, csak Sri Lankán háromszázezer ember halálát okozva. Gyászba borul az ország.

A legközelebb két évvel később jött el: 2006-ban egy évet töltöttem Sunillal, a zafírbányásszal és családjával Ratnapurán, a világ legrégibb, s az ókor óta világhírű drágakőközpontjában.