Sri Pada – a volt gyarmatosítók nyelvén Adam’s Peak – az ország legszentebb hegye. Ott kezdődött a mi személyes történetünk is, ahogy Ratnapurán és környékén gyakorlatilag minden más is, mivel a környékbeli folyók mind a hegyen erednek, annak mélyéből viszik magukkal a Föld belsejének évmilliók alatt kiszenvedett kincseit, a drágaköveket, melyekről a város a nevét kapta.

A zarándokszezon nyitónapján – 2004 december 27-én, karácsonykor – én is helyet kapok a falusiak nyolc személyes kisbuszában tizenegyedikként. A fullasztó hőségről is megfeledkezve bámulom, hogy a vidék népe áldozati tálakkal a kezében felsorakozott az országút mellett, hogy legalább egy kis gyümölcsöt, hűsítőt, rizst adhassanak a zarándokoknak, ezzel vállalva részt az áldozatból.

A 30 kilométeres utat reggel héttől este hétig tesszük meg, de a fáradságot elfeledtetik velünk a dzsungel-borította hegyek, minden új kanyar új, lélegzetelállító látványt jelent, pedig kanyarokból igencsak kijutott. Sötétedik, mire a hegy lábánál lévő pihenőhöz érünk. Már épp azt gondolnám, az esti sötétséggel vége a napi látványosságoknak, amikor megpillantom a szent hegyet – talpától a tetejéig kivilágítva! A kormány betonlépcsőket épített és áramot hozott a zarándokoknak a 2340 méteres csúcsig. A lépcsőt minden irányban sűrű dzsungel veszi körül, tele majmokkal, mérgeskígyókkal és elefántokkal. Még a legbátrabb kalandorok sem próbálnak máshonnan feljutni.

Éjfélkor indulunk, hogy a hagyománynak megfelelően napkeltére érjünk a csúcsra. Sunil és Ayanthi két pici gyerekét is magával hozta; a másfél éves Nadee-t és a 7 éves Lakshithét. Egy ideig mindketten hősiesen küzdenek, de aztán álmukban, apjukon, anyjukon lógva teszik meg a kilépcsőzött 2300 méter nagy részét.

Esetük korántsem kirívó: a zarándoklat akkora „érdem” – jó pont –, hogy gyenge – túl idős vagy túl fiatal – családtagjaikat felcipelik a csúcsra, hogy részesülhessenek az érte járó áldásban.

Az utolsó, legmeredekebb s legkíméletlenebb lépcsőfokokat a hajnal első fényeinél tesszük meg. Közel a cél, s az idő rövid: új erő költözik a lábainkba, s kifulladva, de a csoda kapujában állók várakozásával érünk fel a Sri Pada tetejére, ami egyben a tartományi védőistenségnek, Saman Devionak (Jázmin Istenség) az otthona.

Valóban „isteni” látvány tárul elénk: körülöttünk, alattunk mindenütt rózsaszín ragyogásba öltözött hegycsúcsok, a köztük megbúvó tavak vizén ragyogás csillan. A látvány automatikusan mindenkit „önmaga fölé” emel… – itt vagyunk „a világ tetején”.

Innen „lépett fel” a Buddha az örökkévalóságba, hátrahagyva a csúcson lábnyomát – vallják a buddhisták. A keresztények és a muzulmánok szerint pedig itt ért „földet” Ádám, miután kiűzetett a Paradicsomból, és bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon. Áldozata annyira meghatotta az Urat, hogy kegyes jóindulatában drágakövekkel szórta tele a hegyet. S egy olyan legenda is létezik, miszerint a hegy annyira szent, hogy idejárnak meghalni a pillangók, hogy beleolvadjanak dicsőségébe. 

Annyi mindenesetre biztos, hogy egyetlen – nem emberi méretű – lábnyom van – akárki hagyta is itt –, amit mára a biztonsága érdekében (!!!) a kormány lebetonoztatott. Egyébként is egy kis kápolnaszerű épület veszi körül, így még ha a tömeg engedné, akkor se látnánk semmit. A szentség jelenléte és a hívek áhítata azonban így is szinte kézzelfogható, s ennek a ma született új energiatestnek mindannyian egy-egy sejtje vagyunk.

Mire leérünk a hegyről, összebarátkozunk – bár nincs közösen beszélt nyelvünk. Sunil búcsúzáskor mindenesetre legalább háromszor elmondja ( a biztonság kedvéért), hogy ha legközelebb jövök, „no hotel”, csakis hozzájuk menjek.

Odalent kiderül még: aznap délelőtt volt a cunami, csak Sri Lankán háromszázezer ember halálát okozva. Gyászba borul az ország.

A legközelebb két évvel később jött el: 2006-ban egy évet töltöttem Sunillal, a zafírbányásszal és családjával Ratnapurán, a világ legrégibb, s az ókor óta világhírű drágakőközpontjában.

A Nagy Szerencse után a csapat, családtagokkal és barátokkal kiegészülve, a Saman Devaliba indul, a tartomány védelmező istenének Saman Devionak legnagyobb és legrangosabb templomába, hogy kifejezzék hálájukat.

Sunil azonban azzal is kifejezi a „kattie” háláját, hogy egy csapat aprópénzt oszt szét a templom felé vezető úton felsorakozott koldusok közt. – Magam is csak úgy remélhetek segítséget, ha megosztom a rászorulókkal, amikor van mit – magyarázza mély meggyőződéssel. A bányászok szerint a szerencse távolról sem vak. Van tapasztalatuk; az egész életüket rábízták. Ahogy ők látják, minden az istenekkel ápolt jó kapcsolatokon múlik. Kiszámítani ugyan ők sem tudják, de mindent elkövetnek, hogy ne is akadályozzák – helytelen cselekedetekkel vagy a kötelező tiszteletadás elmulasztásával.

Amikor eljön az igazság pillanata, és kiderül, potyára dolgoztak-e olyan keményen az elmúlt napokban vagy rájuk mosolygott a szerencse, azaz a kosár tartalmának átvizsgálása előtt, buzgón imádkoznak minden általuk ismert hatalmassághoz. – Ha valamelyik istenség megharagszik, elrejti előlünk a követ – magyarázza Sunil. – Akkor se vesszük észre, ha ott van az orrunk előtt.

Márpedig jó néhány istenség kegyét kell elnyerniük: először is az istenként tisztelt Buddhához imádkoznak, aztán jön Saman Devio, a tartomány védelmező istene, s ott vannak még a föld szellemei, manók és törpék.

Nem is láttam sehol olyat – pedig nagyüzemi bányáknál is jártunk -, hogy a kőnézegetés-kősimogatás ne imával kezdődött volna.

Ez a látásmód szintén a sok ezer éves bányászhagyomány része. 

Sunil körbejár és mindenkinek visszafizeti, amivel tartozik, hogy minden tiszta lappal kezdődhessen újra. Ha nem segítették volna ki egymást a szükség időszakaiban, hogyan is maradhatott volna fenn ez a szabad drágakőbányász világ. Fenntartották egymást, követve életük törvényeit: a közösség és Isten törvényeit, melyek – szerencséjükre – nem különböznek egymástól.

Ez a valódi fenntarthatóság, amelyben megbízhatunk, és amire valóban szükségünk van: valamennyiünk személyes elkötelezettsége az együttműködés, a kölcsönös támogatás iránt és az egymással szemben tanúsított jószándék.  Ezek alkotják azt a szociális hálót, amelyben biztonságában élhetjük életünket, az emberek és minden létező melegében. Ez a természetes beállítottságunk. Az a törekvés, hogy olyan játszmákat játsszunk, amelyekben mindenki nyer; amelyek előnyösek minden élőlény számára, beleértve természeti környezetünket is, valódi természetünket tükrözi.

S ez az a látásmód, amely „emészthető kenyérré” teszi az életet.

Ma már egy egész tudományág, a boldogság-kutatás beszél arról, hogy az ember nem nélkülözheti a barátok, társak, szerető közösség formájában megnyilvánuló lelki kényelmet, fizikai kényelmének hiánya azonban nem áll a boldogság útjába.

Ez az a fontos igazság, amit fogyasztói kultúránk már elfeledtetett velünk, de újra megtanulhatjuk a világ „kevésbé fejlett” országaitól, melyek népe valamelyest még közelebb áll az ember eredeti, harmonikusabb állapotához.

Nyilvánvaló, nem haladhatunk visszafelé, de hisz a valódi értékek felkarolása és beépítése életünkbe nem is erről szól. Jelen társadalmi kontextusunkat azonban merőben más elvek működtetik. Mit tehetünk hát?

Ezen a ponton merül fel a személyes integráció, az egyén által integrált minőségekből születő megoldások. A tudás és a belátás egyaránt rendelkezésünkre áll, hogy vadonatúj megoldásokat és harmóniákat hozzunk létre, felhasználva a legújabb tudást az örökkévaló érvények és törvények alapján. Erre ad ma lehetőséget nekünk az Idő, az integráció kora. És „semmi nem bír akkora erővel, mint egy gondolat, amelynek eljött az ideje” (Victor Hugo).

A Serendib ékszerek vásárlói nem csupán kivételes, örök értékű szépséghez jutnak. Egyben hozzájárulnak ahhoz is, hogy több ezer éves értékek fennmaradjanak és új erőt kapjanak a világban.

www.serendibjewels.com

– Tudom, hogy ott a zafír a kútban – mondogatja Sunil egy ideje. – Megbontjuk a kutat!

És egy nap nekilátnak. Elsőként a kút mélyét kezdik bontani, s nőni kezd a kitermelt illam – a drágakövet rejtő réteg – kupaca.

A mosás a kút kiszivattyúzott vizében, a kertben történik. Nagypapa, aki két házzal odébb lakik, egyre gyakrabban fordul elő a bánya körül. Annak idején ő adta a földet a lányának, hogy legyen hová építkezniük, de ha drágakövet rejt a kút, abból őt is rész illeti. A feszültség napról napra nő a két férfi között.

Ayanthi egy diplomata ügyességével közvetít a két férfi között, mindenki igazságát szem előtt tartva. 

Mintha a szomszédok is gyakrabban tűnnének fel, kíváncsi pillantásokat vetve a ház mögött dolgozó csapat felé, de senki nem megy közel, az nem lenne illő.

Kiváltságos idegenként velük izgulom végig az első két mosást követő kőnézegetést, de semmit sem találnak. Talán az én jelenlétem is gátolja a szerencsét – gondolom, és a szobám hűvösében várom a folytatást. Nem sokáig. Sunil komoly arccal lép a szobába, de nem képes sokáig tartani magát, fülig szalad a szája, úgy tartja elém a tenyerét: – Ezt nézd, Gabi akka! – ragyog. – Tudtam én, hogy van zafír a kútban! 

Nézem a piszkos, szürkéskék kristályt, akkora, mint a hüvelykujjam. Még csak nem is ragyog! De Sunil és a csapat életét egy csapásra megváltoztatja; majd kétmillió forintnyi összeget kapnak érte. És Serendipity–hatás működésbe lép: még két zafír kerül elő az egykori kútból.

Hamarosan emeletes, oszlopos – tornácos ház áll a régi kis ház helyén, melynek emlékét leginkább csak az én fotóim őrzik.

A „szerencse” azonban önmagában nem elég. Sokan járnak nagy szerencsével életükben legalább egyszer, de nem mindenki jut messzire vele. Sunil tudja az okát: – Nincs elképzelésük – mondja –, így csak elköltik a pénzt.

A következő látogatásom alatt a csapat újra szerencsével jár, majd megint, egy évvel később. A szomszédok mosolya egyre szívélyesebbé válik, és kérdezgetni kezdik, nem akarnék–e náluk is vendégeskedni egy kicsit.

Látogass el webshopunkba, nézd meg a Serendib Drágakőékszereket!

www.serendibjewels.com

Mindössze három helyet tartanak számon, a világon, melynek földje drágakőben gazdagabb, mint Sri Lankáé: Első Columbia, amely a világ smaragdkészletének kilencven százalékát adja, ezt követik az afrikai gyémántbányák és Madagaszkár.

De még Sri Lanka szerény, negyedik helye is azt jelenti, hogy az ország területének egy negyede drágakövet rejt. Az itteni lelőhelyek alapvetően üledékes lelőhelyek, azaz drágakövet a folyók, pontosabban a víz mentén kell keresni.

Az országban három bányászati mód honos: a gépesített, nagyüzemi bányászat – amire szigorú szabályozások vonatkoznak, s nehéz az engedélyeket beszerezni. A hatóságok is előnyben részesítik a másik kettőt: az öt – tizenöt méter mélyre ásott ’patal’ gödröt, és a folyami bányászatot, melyek kisebb, környezetbarátabb módszerek, s kétezer éve változatlanok.

Alig érünk oda a folyópartra, és a környező bambuszokból máris kényelmes ülőhelyet rögtönöznek; innen figyelem a módszert. A folyami bányászcsapat népesebb, mint a korábban már bemutatott patal kattie: itt legalább 10–12 ember összehangolt munkájára van szükség.

A folyó közepébe gátat építenek, majd az elkerített részt hat méter hosszú bambuszrúdra erősített lapátokkal kotorni kezdik. E közben a csapat búvára – egy szál ágyékkötőben, és egyetlen nagy levegővel – akár 3 – 4 percig is a víz alatt marad, s nyitott szemmel vizsgálja a feltáruló mederfeneket. Amikor úgy dönt, elérték a megfelelő réteget, ők is kis kosarakba merik a sarat, s a folyó közepén farönkből rögtönzött állványokon nézik át. Újra, meg újra meglep, milyen kreatívan hasznosítják környezetüket a sri lankai emberek.

Mivel drágakövet ott találni, amerre a vizek mennek, így a föld mélyének bányászata, akár nagyipari, akár a hagyományos „patal”, mindig a víz kiszivattyúzásával kezdődik. Elvben tilos munkagépekkel marni a földbe, de azért látunk néhány exkavátort. Szerencsre a többnapos folyamat végére érkeztünk: ma van a kőmosás. Nézhetjük, ahogy körkörös mozdulatokkal ringatják kosaraikat a vízben, sőt, még a kősimogatást is, ahogy végignézik a végén megmaradt köveket – de csak tisztes távolból.

Még a fizetett bányászoknak ebben az iparosodott világában sem fordulhat elő, hogy ne imával kezdenék a drágakövek átvizsgálását. A csapattagok a már jól ismert feszült várakozással figyelik, bár minden, amit találnak, a bányatulajdonosé lesz.

Elsőként egy kék zafír kerül elő, akkora, mint a hüvelykujjam. Így, nyers állapotában inkább szürkés, elég jelentéktelen, mégis könnyen meglehet, hogy milliókat ér. De ezúttal ezt nem tudjuk meg: a főnök megbízottja azonnal elteszi az „üvegbe”, semmi esélyünk, hogy egy közelebbi pillantást vessünk rá.

Később még négy, hasonló méretű zafír kerül elő a délután folyamán. A bányászok mosolyognak, a főnök elégedett lesz. Csak Sunil néz sötéten maga elé.

- Én szabad ember vagyok – ismétli néhányszor, ezzel nyugtatva magát, hisz senki sem tudja megmondani, vajon még meddig.

Látogass el webshopunkba és nézd meg a Serendib Drágakőékszereket!

www.serendibjewels.com

A Serendib ékszerek szerelemből születtek, sőt, szerelmek egész sorából.

Először is beleszerettem Sri Lankába; a kis trópusi sziget elképesztő változatosságába, a lagúnás, homokos, sziklás, vagy dzsungel borította tengerpartoktól a szelíd dombvidékeken át a kétezer méternél is magasabb hegycsúcsokig. S a földrajzi változatosság mellett – itt az Egyenlítőtől 6-9,5 fokra – az élővilág bámulatos gazdagságába.

Esténként, mikor elcsendesedik a környék, ratnapurai családommal hallgatjuk még egy kicsit a sötétedés után felhangzó dzsungelkórust – a milliárdnyi rovar zúgását, ciripelését, berregését fel-feltörő madarak rikoltását, s fák lobjainak mindezt aláfestő susogását.

Reggel aztán együtt ébredünk: az egész „falu” – ahogy az emberek városrészüket nevezik. A magas páratartalom, meg persze a meleg miatt itt nem zártak a házak, a falak és a tető között mindenhol van egy 20-30 centis rés. A közös hang-tér pedig tovább erősíti az amúgy is családias létezést.

Sri Lankán még az idegeneket is öcsémnek – bátyámnak, nénémnek – húgomnak stb. szólítanak, és családtagként is bánnak egymással. Ez a közösségi lét az, ami leginkább bearanyozza az itteni hétköznapokat.

Sri Lanka megőrizte közösségi társadalmát, vagyis az emberi kapcsolatok alapja még mindig az együttműködés, nem pedig a verseny – bár a globalizáció hatására a folyamat itt is elindult. De most még nyílt tekintetek, jóindulat és segítőkészség vesz körül, amitől az ember szíve könnyűvé, szinte súlytalanná válik. Az Ázsiában általános kedvességnek ez adja itteni egyedi, sajátos ízét.

Sri Lankán mosolyog rád a világ. El sem kell kezdened, elég, ha visszamosolyogsz.

E szárnyaló boldogságba toppant be új ajándékként az ásványok, kristályok, különleges drágakövek iránt fellobbant szenvedély. Nem csoda! Hisz Sri Lankát az ókor óta a drágakövek földjeként ismeri a világ. A zafírok mellett azonban 71 különféle drágakövet bányásznak az országban, azon belül is elsősorban Ratnapurán, jelenlegi otthonomban és környékén. E szépségek nagy részét azonban a tökéletesre csiszolt ékköveket befoglaló ékszeripar nem hasznosítja, így a bányászok elteszik őket a „bottle”-be, hogy majd baráti gesztusként odaajándékozzák valami szerencsésnek.

A Serendib ékszerek ötlete 2006-ban született, mikor egy évet közöttük éltem. Akkor még csak engem gyönyörködtettek szépséges szabálytalanságaik, mindenki mosolyogva csóválta a fejét, de csak összegyűjtöttek nekem úgy egy mázsányi drágakövet, kristályt, különleges ásványokat.

Az azóta eltelt időben a piacon is megjelent és megerősödött egy olyan vásárlói igény, mely a klasszikus értékek szilárd alapján az örök harmónia új, eredeti és egyedi megnyilvánulásait keresi, a szabad, integrált szellem alkotásait.

Ugyanebben a szellemben a „fejlett világ” ékszeripara is felfedezte a természetes formájukat inkább megőrző, különleges kövekben rejlő lehetőségeket, melyeket épp a hagyományos, fazettált csiszolást kizáró formák, jellemvonások tesznek egyedivé.

Ezüstbe álmodott drágaköveinket ez az egyediség jellemzi, ahogy az általuk inspirált Serendib ékszereket is, melyeknél a kövek dominanciája letisztult, klasszikus vonalakba foglalva egyedi, új harmóniát hoz létre, mesteri, kézműves kidolgozásban.

Mindezeken túl a kövek őrzik a bányászokat éltető reményt, az ékszerek pedig a barátokká vált ratnapurai ezüstművesek tudását, bizalmát és elkötelezettségét; számtalan közeli és távoli barát segítőkészségét, jóindulatát, s mindannyiunk egymás iránt érzett szeretetét és tiszteletét.

A Serendib ékszerprojekt egyben közösségi projekt is: célja, hogy mint minden „szerelemgyerek”, szépséget hozzon a világba. Azok számára, akik viselik majd az ékszereket, azok számára, akik megalkották őket, és Neked is, aki a blogot olvasod, hogy megismerhesd e különös, szép és kedves világot; az ékszerek készítőit, a bányászokat, a drágaköveket, a drágakövek sokaságával elhalmozó vidéket, a Sri Lanka-i életet. És azokat a meglátásokat, melyek sajátos helyzetemből fakadtak: belülről ismerhettem meg mindkét kultúrát, Keletet és Nyugatot, és ennek köszönhetően kívülről nézhetem mindkettőt.

 Látogasd meg webshopunkat!

www.serendibjewels.com

Az ókorban számos névvel illették Sri Lankát, de valamennyi kapcsolódott a drágakövekhez, melyek az ókor óta híressé teszik a szigetet.  Nem meglepő hát, hogy egyik nevéből - Serendib - új angol szó született: „serendipity”, ami azt jelenti: váratlan szerencsére lelni ott, ahol nem is számítottunk rá. A Serendib mese is épp ilyen.

Történetünk, ahogy a drágaköveké is, Sri Lanka legszentebb hegyén, a Sri Padán kezdődött. Ott barátkoztam össze egy zafírbányász családdal, ami akkoriban nem volt olyan meglepő, tekintve, hogy az egész vidék a drágakövekből élt. A falusi emberek a maguk uraként, ahogy gyakran mondogatták is, 5-6 fős csapatokba állva,   keresték elsősorban a kék zafírt, amiről Sri Lanka az ókor óta híres, de 71 más drágakő; rubin, gránát, topáz, egyéb kövek és kristályok egész sora is társul mellé.

A sziget középső része, a hegyvidék, azon belül is elsősorban Ratnapura (ratna: drágakő; pura: város) és vidéke még ma is olyan gazdag drágakövekben, hogy szántás közben is kifordul egy-egy a földből.  Ez lehetővé teszi, hogy még mindig ugyanazon a módon bányásszanak, mint ősapáik az ókorban, akik nemzedékről-nemzedékre adták át a drágakövek ismeretét és megtalálásuk tudományát. 

Így zajlott ez több ezer éven át. Az egész vidék élete erre épült, s vált ennek megfelelően közösségi társadalommá, ami csak így, szorosan összekapaszkodva tartotta fenn az embereket. A globalizációval beépülő fogyasztói társadalom azonban már nem megértő és kölcsönös hiteleken működik: itt időben kell fizetni a részleteket.

Ijesztő ütemben szűnnek meg a bányászcsapatok, s velük a szemünk előtt tűnik el az évezredek óta felhalmozott tudás, a szabad és Istenekhez közeli élet – hisz szerencsében reménykedni csak tiszta és derűs szívvel lehet.

Az a világ, amivel 2006-ban ismerkedtem meg, mikor egy évet Sunil családjával töltöttem Ratnapurán, eltűnőben van. S vele az a derűs, könnyűlelkű, egymás megsegítésére alapuló, egyszerű élet, amit megszerettem, s amibe befogadtak.

Ezért született a Serendib Drágakőékszer Projekt, mely néhány ratnapurai bányászcsaládnak, ezüstművesnek és drágakőcsiszolónak nyújt segítséget, hogy úgy élhessenek, ahogy őseiktől tanulták, megőrizve hagyományaikból fakadó közösségi értékeiket.

A projekt személyes kisérlet a két világ integrálására globalizált világunkban.

Egyrészt igyekszik szem elé tárni az emberi szív azon örökkévaló értékeit és szükségleteit, melyeket az úgynevezett „fejlődő világ” társadalmai jobban megőriztek, minthogy világuk alapjául máig közösségi értékek szolgálnak, nem a verseny és a harc.

Másrészt felajánlja nekik azt mi kultúránkban felhalmozott szervezésbeli és marketing tudást, amely segít nekik, hogy jobb esélyekkel éljenek megváltozott körülményeik között.

Ez az integratív tendencia jellemzi a Serendib ékszereket is: egyrészről izgalmas, ősi rusztikusság és természetesség, másrészről modern európai ízlés. A gyakran szokatlanul nagyméretű, 5-10 karátos drágaköveket igyekeztünk a lehető legtermészetesebb állapotukban meghagyni, ezért egyedileg, kézzel csiszoltuk őket. Ezek ihletik az ékszerek különleges formáját, melyeket, ratnapurai ezüstművesek kézzel foglaltak 925-ös Sterling ezüstbe, letisztult vonalú foglalatokkal kiemelve drágaköveink egyedi szépségét.

Az ékszerek és a projekt egyaránt a személyesség ünneplése – hiszen csak a személy tartalmazza az Istenit. A világnak nincs szüksége megmentésre – nekünk van, beleértve közösségeinket. A saját világunkért már tehetünk valamit, és ez elég is.

Látogasd meg webshopunkat!